Színek és a folyó sodrása

Az idő folyton elszalad s hagyhatnám  így is, de mégis aggódom rajta.

Minek?

Talán mert jó lenne egyenesebben a cél felé haladni.

Mert nem így tervezem, vagy csak mert nem vagyok képes könnyedén venni...

ezer meg ezer gondolatom volt a hétvégén, amit szerettem volna megosztani veletek, de most nem működik a gépem.

Szerettem volna írni a fesztiválról, ahol voltunk a  hétvégén az alapítvánnyal.

Minden nap újabb felismeréseket tarogatott.

És a mágikus cigaretta hatása alatt az olasz nyelvtan varázslatába való bepillantást.

Az embereket annyira szépnek láttam, mert mindenki másképp nézett ki, ezerféle arc, szín, haj...

Közben éjszaka a magyar estre válogattam a videókat.

Érdekes, hogy miközben itt vagyok, a saját kulturámmal is foglalkozom egyben.

Viszont ez kicsit felzaklatott. Bemutatni az ezernyi szép dolgot, amelyet otthon át tudok élni, amelyben részem lehet- s közben tudni azt, mit érzek mikor otthon vagyok.

Az ellentmondás, ami a profizmus, a megküzdéssel járó elmélyülésés é  a közvetlenség,szeretet és barátságosság között feszül.

Biztos itt sem könnyű barátokat találni, de az a szeretet, amit akár a boltbanvásárláskor kap az ember, az olyan, amire egész életében szomjazott,  s amiről néha úgy érzi valami fajta engesztelést nyújt arra az alapélményre amiben az embernek mindig a hibáira figyelnek oda, ahol az emberek sokszor csak a negatív dolgokban képesek egymáshoz kapcsolódni.

S most kicsit azt érzem, ha nem is tudok itt valami igazán magas színvonalú dolgot megtanulni és talán kicsit távol maradok másoktól de ez valahogy most jo. Így nem kell azon aggódnom, hogy mi lenne ha megismernének és megtudnának, hogyan is érzem magam, mennyi mindenen aggódom és mennyi mindentől félek.

Most mondhatja mindenki, hogy hülye vagyok, de ... szóval már nem egyszer fordult elő velem, hogyha valaki jobban megismert megszakította a kapcsolatot velem. 

Ez elég szar ügy, dehát mit csináljunk?

Szóval nehéz szembesülni ezekkel a dolgokkal, miközben gyűjtögetem az anyagot a magyar esthez.

Majd lehet belinkelem a videokat, hogy értsétek miről is beszélek. Most először csak egyet, a Virtusról.
 

 

Míg ezeken nem gondolkodtam, csak elmerültem a dolgokban amik körülvesznek. Csendes ez a város, elmehetek sétálni a folyópartra és csöndben lehetek egyedül otthon. Nem gondolkodtam a jövőn... és az jó. Viszont arra mindenképp rájöttem, hogy az hogy mennzire beszéli az ember a nyelvet az természetesen meghatározza azt, hogy mennyire és hogyan tud kommunikálni, kapcsolatokat teremteni. De közben vannak dolgok, amihez nem kell nyelv. És ezt tudod ha belenézel a másik szemébe...   

De azért igazából jó lenne nem csak sodródni már végre...na de most mennem kell!

Ági

Most hogy tegnap megírtam a levélszerű bejegyzést, és megfogalmaztam magamnak sok dolgot, úgy érzem tényleg itt tudok lenni. Már nem okoznak olyan erős honvágyat a facebookon látott bejegyzések.

És akármit is meséljen Teresa és Giovanna én akkor is valami hatalmas optimizmussal vagyok aziránt, hogy én itt barátokat fogok szerezni. Én úgy érzem, hogy az emberek itt kíváncsiak rám.
És nem akarom elhinni, hogy ez csak az újdonságomnak szól, mellesleg meg annyi fajta ember van itt.

De... megint nagyon késő van.

A felismerések

Juhuuuuuuu most végre írhatok magamnak!

Arról szerettem volna írni, hogy ma rájöttem, amióta itt vagyok nem adtam időt magamnak egy nyugodt sétára.

Hogy folyton hajszolom magam és hetek óta, csak arról beszélek magamnak, hogy mit csináltam rosszul, hogy mit pakoltam be rosszul.

Az az igazság, hogy az első héten csak a negatív dolgokra tudtam figyelni, aztán pedig Teresaval "kellett" elmennem várost nézni.

Sosem szerettem így várost nézni, amikor valahova megérkezem, ahogy ezt Teresaval tettük.

Nekem egy hely a történéseken és embereken keresztül nyilvánul meg, válik a történetem részévé.

És egyelőre ezt a Borin kívűl csak egyedül tudtam megélni.

Nem is tudom, hogy ezen kívül volt e valami fontos felismerésem.

Nem akarok sietni.

Tudom, tudom, hogy többet is kihozhatnék ebből az egészből, de most szeretném elengedni mindazokat az elvárásokat, amelyeket másoknak tulajdonítok és amik miatt rosszul érzem magam.

Most nagyon lassan haladok. És szeretném máshogy, de most így megy. Ezért szeretnék most ritkábban írni, és inkább magamra figyelni, mint arra, hogy mit közlök, vagy jelenítek meg ebből másoknak. Ráadásul talán a gépem is feladja a szolgálatot lassan, pedig annyi pénzünkbe került!

Két óra van most veszek egy forró zuhanyt, majd ellazulva lefekszem aludni!

Holnap egy új nap vár.

Drukkoljatok, hogy sikerüljön tovább maradni!

Ugyanis van egy Leonardo nevű program, amivel talán tovább maradhatnék!

Én úgy érzem rám férne még jó pár hónap nyelvtanulás és jó pár hónap Olaszország.

Talán túl optimista vagyok, mert azt gondolom, hogy sikerülni fog barátokra szert tennem? 

Egyelőre szeretném ebben a hitben ringatni  magam!

Wow ez milyen jó kifejezés!

Nagyon szeretlek mindannyitokat!

És nagyon jólesik, ha érdeklödtök, ne hagyjatok fel vele! :))))

Levélszerű bejegyzés

Kedveseim!

Tartozom, egy hosszabb leírással, de nem is tudom, hogy valójában tartozom e vele.

Valahogy bennem van, hogy jó lenne írni, de közben úgy is érzem, hogy jó lenne ezt letudni, aztán akkor írni, amikor tényleg kedvem van.

Najó kedvem az van, csak valahogy az energia fogyott el belőlem most a napokban.

Tehát. Padova.

Most ez a bejegyzés egy szélesebb közönségnek szól, így aki a blogomat olvassa, annak lesznek benne olyan részek, amikről már írtam.

Egy Xena nevezetű helyen dolgozom, amely főleg interkulturális projektekkel foglalkozik.

Ebbe beletartoznak Europai Mobiltás programok, mint például az Evs és a Leonardo, és más olyan projektek, ahol különböző nemzetiségű emberek találkoznak, megismerkednek  tőlük különböző kulturákkal.

                               

Ez e kép nem mostani, közülük csak hárman a munkatársaim a magas fickó, és a másik két jobb oldali lány. Remélhetőleg hamarosan csinálok egy Presit a szervezetnek, és akkor majd jobban be tudom őket mutatni.

Amikor idejöttem a Xenahoz dolgozni, egyszerre féltem és vágytam rá, hogy bevándorlókkal dolgozhassam.

De most úgy látom, hogy ez amiben most vagyok, ez pont jó nekem.

Igazából választhatnám azt is, hogy egy másik szervezetnél is bedolgozom (ami nincs kizárva) akik bevándorlóknak szerveznek programokat, foglalkozásokat.

De úgy érzem valójában egy olyan helyen vagyok, ahol valamikor régen kezdenem kellett volna. Ahol tudatosíthatom magamban azt, hogy egy másik országban, egy másik kultúrában élni, az nem mindig könnyű, az valami olyan, amivel érdemes foglalkozni, dolgozni rajta magunkban.

Valamiért úgy érzem az antropológia azt az érzetett keltette bennem, hogy nekem feltétlenül rögtön be kell olvadnom egy kultúrába. Ezért valahol mindig elégedetlen voltam magammal, ha féltem, ha nem értettem valamit, ha megvoltam ijedve, vagy ha elbizonytalanodtam.

Amikor legutóbb itt voltam Olaszországban, akkor még erre rátett egy lapáttal az, hogy én több mint tíz évig abban a tudatban éltem, hogy nekem itt kell élnem. Azt gondoltam, nekem természetesnek kellene lennie, "hogyan kell olasznak lenni". Szent igaz viszont az is, hogy rengetegszer van, hogy valamit nem merek kifejezni, és ez megnehezíti az ember dolgát... Úgy érzem ez a hely (de talán az egész élet) túl erős érzelmeket vált ki belőlem, amiket nagyon nehezen tudok kezeleni. Sokszor rettenetesen félek megnyilatkozni, máskor meg valahogy a másik végletbe esem...

Az sokat segít most, hogy imádom a munkatársaimat, akiktől rengeteg pozítiv visszajelzést kapok, akikkel meg tudom beszélni ezzel az élménnyel kapcsolatos érzéseimet, gondolataimat. ( Jé mielőtt jöttem é  végig attól féltem, hogy ez nem így lesz és most fel sem tűnt, hogy sikerült.)

A munkatársaim főleg Paola-a vezető nagyon okosak. Olyan emberek, akik szeretnek elgondolkodni a dolgokon, a világon élő emberek sokszínűségén és valójában kíváncsiak arra a kultúrára, amit én magammal hozok.

***

Hogy mi is a feladatom itt?

Hát sok mindent csinálhatnék, de egyelőre valahogy eléggé szétestek a dolgok.

Első héten, főleg fordítással foglalkoztam.

De igazából rajtam múlik mit is hozok ki ebből az egészből.

Eddig három projektet fogalmaztam meg ebből egyelőre egyet választott ki a mentorom Danielle

Mielőtt kijöttem már előtte kitaláltam, hogy mennyire jó lenne ha a különböző országokból jövő emberek valamilyen módon  a saját országukból hozott dalokat tanítanának egymásnak. Még nem tudom  végül ez milyen formában valósul majd meg, de ezzel fogunk dolgozni. Én valószínűleg ilyen rendezőasszisztensi minőségben veszek majd részt. 

Nagyon hiányzik a kórus, az elején minden nap velük álmodtam... jó lenne többet gyakorolni az énekeket, amiket most tanultunk a Mulannal kapcsolatban, meg egyátalán énekelni. Tegnap megpróbáltam az egyik dalt énekelni és éreztem mennyire bizonytalan a hangom. Bár lehet ez máskor is így volt.

***

Nagyon sokat biciklizem közben szoktam énekelni, gondoltam is, hogy majd letöltöm a mostani darabunk dalait és gyakorlom útközben, hátha hazamegyek a táborra és a fellépésre.

Bár egyelőre úgy érzem jobb ezt az időszakot egyben megélni, és nem zökkeni ki belőle.

Talán magam felé is túl nagy elvárásaim lennének...

***

Tehát ez az egyik projekt. A többiről talán még később írok.

Elő kell készítenem egy Magyarországról- magyarokról szóló estet is.

Ezért ezen a héten már elkezdtem elolvasni a magyarok őstörténetét. Számomra gyerekkoromban is ez volt a legérdekesebb rész. És később a nyelvtörténeti részt újra tanultam a magyar szakon.

Ennek a témának nagyon sok része érdekel és most ha megkérdezik honnan jöttem, milyen nyelven beszélek, és ez milyen nyelvcsaládhoz tartozik, akkor nagyon sok mindent el tudok mondani róla.

Az is jó érzés, hogyha Magyarországról megkérdezik, hogy Ungheria é bello? Azt tudom mondani igen.

Bár sokkal jobban szeretném ismerni az országot. Mert mikor Magyarországra gondolok az nekem főleg Budapest. Na meg a hegyek amelyekben jártam, a Badacsony, a Hanna hanna fesztivál, a Jurányi Produkciós ház és természetesen a Csíkszerda.

Na meg az utóbbi időben a Fogasház is. Persze a Kultiplexet és a Westbalkánt semmi sem tudja pótolni nekem. De Palotai egy ideje pl. újra erősen részese az életemnek.

Most hogy ezeket leírtam tudatosódik bennem mi is fontos nekem és mit szeretnék bemutatni.

***

Sajnos mivel elég szabad kezet kapok, egyelőre nagyon nehezen sikerül koncentrálni az erőimet és nekikezdeni a dolgoknak. De ezzel mindig is problémáim voltak. Azt remélem, hogy ezen is sikerül majd változtatnom.

***

Nem mondom egyébként, hogy fenékig tejfel az élet, sok mindennel küzdök magamban.

De ez már egy másik történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor”. 

(Michael Ende -végtelen történet)

***

Történések

Még kevésszer mentem el ide oda este, de már voltam színházi előadáson,ami nagyon jó volt.

A mentorommal voltam egyszer sörözni, meg egy előadáson ahol azokról a ilmfesztiválokról beszéltek amik az elkövetkezendő hónapokban lesznek. A héten van egy kisebb fesztivál, amin részt veszünk az alapítvánnyal. Más alapítványok is vannak kint, vannak különböző színészeti, meg kézműves foglalkozások  is és zene, szóval jó lehetőség emberekkel találkozni, ismerkedni.

Igazából eddig ez a fesztivál tett a legjobbat, végre beszélgettem emberekkel. Főleg egy zsonglőr sráccal. 

Annyira megmelengette a szívemet az, hogy mindenki annyira örül, hogy ilyen szépen beszélek olaszul.

Persze nem mindig könnyű kapcsolatot teremteni, és tegnap pl. volt egy lány aki kb. semmibe vett, így nehéz volt a társaság részévé  válni. De azért előtte majdnem félórán keresztül a politikáról beszélgettem két lánnyal.

Ezen a héten kicsit úgy éreztem, mintha be kéne pótolnom valamit, amit eddig nem sikerült elkezdenem.

De ma rájöttem, hogy igazából pont az van itt, amit szerettem volna. És hogy kicsit türelmesebbnek kell lennem magammal. De olyan rövid ez a három hónap. Igazából szeretnék maradni.

És lehet, hogy így is lesz.

Úgy érzem, hogy egyszer végre szeretnék egyhelyben maradni, akkor is ha talán vannak sokkal jobb vagy szebb városok ennél. Én most ezt szeretném megélni, megismerni átmenni azokon a nehézségeken amik itt adódnak.

És mivel ez egy kisváros, kisebb falat is így Olaszországon belül...

***

Most ezt megírtam, de ezután csak ritkán fogok írni, mert itt szeretnék lenni lélekben és csak akkor írni, amikor úgy érzem. Nem akarom  az egész élményt posztolni a facebookon. De most azért feltettem néhány morzsát. Persze ezt talán inkább csak magamnak mondom, hogy ne érezzem úgy, hogy baj, ha nem írok. De azt is tudom mennyire vágyom arra, hogy csak magamnak írjak.

És... szeretnék újra kézzel írni levelet.

Aki szeretne képeslapot, vagy levelet kapni az írja meg a címét.

Buona Notte!

Második hét péntekje-olaszul káromkodom- csocsózom és gólt lövök!

Remélem nem tart sokáig ez az írásmánia, mert elhatároztam, hogy szeretnék csak úgy magamnak is írni, de mégis fontosnak tartom, hogy tudjátok, hogy jól érzem magam.

(gyakrabban kéne fényképeket is csinálni, mert úgy sokkal élvezetesebb az olvasmány, de jobban szeretem átélni a dolgokat, mint fényképezkedni, de valójában a fényképezkedés már annyira a mindennapjain részévé vált, hogy nem is kellene  idiótának érezni magam tőle, de csak belejövök...

***

Egy újabb nap. Ma rengeteget írtam és sikerült ezt is átalakítani egyfajta köteleséggé magamban (Brava!!! Plausa!!!) mert van még egy két dolog, amit szerettem volna leírni... de igazából az sem baj, ha nem írom le.

Mindenestre ma másodszorra ragadtam valahol  a város egyik pontján úgy, hogy már nem járt több busz, najó harmadszor, de az elsőnél még megkereshettem volna a villamost.

Az elsőnél közvetve stoppoltam. Vagyis elkezdtem, nem vett fel senki, aztán odamentem egy fickóhoz megkérdezni, hogy merre van  a villamos, éppen szállt be a kocsijába így elvitt. Végre valaki meghívott egy kávére meg egy briochra és végre úgy éreztem, hogy Olaszországban vagyok (vagy erről már írtam? sebaj)

***

Másodszorra éppen megint egy új edzőteremben voltam pilatesen. Ugyanis a város összes edzőtermét kipróbálom, ahol az első óra ingyenes. Hát mire kiértem a palestraból már nem volt busz.Hihetetlen, de ebben a városban kilencig járnak a nappali buszok és éjjfélig az estiek. Ezt egy pesti lánynak lehetetlen felfognia. Ráadásul éjjel nappali sincs :) csak ilyen éjjel nappali automaták vannak :) Kávé, croiassant, cracker, sütik, kinderbueno.

Régen minden vonatállomáson megittam egy capuccinot és ettem egy kinderbuoenot (nem is csoda ha felszedtem azt a nyolc kilót, mert elég sokat utazgattam)

Itt egyébként az automatás kávé is finom. Lavazza... és még egész jó sütiket is ki lehet fogni az automatából. Dehát mi nem finom itt?
Még nagyon hiányoznak az együtt evések az ételről való beszélgetések, de ahogy már írtam, ami késik nem múlik.

***

Miről is akartam írni?
Ja arról, hogy ma egy olyan edzőtermet sikerült találnom, ami valójában már nem is a városban van. Aztán sikerült felszállnom az utolsó buszra, de rossz irányba.

Éppen lemenőben van a nap, amely narancssárgára festi az ég alját, a parkban közben egy körben imádkoznak az emberek Maria die madre di...Santa Maria, Padre, Figlio di Dio ezeket a szavakat hallom, elmegyek a csoport mellett, hogy kicsit átjárjon a közös imával megteremtett szentség érzete...

Aztán mikor rádöbbenek, hogy itt állok a világvégén, nem ott vagyok, ahol gondoltam és nincs több autóbusz, ahol ebben a szentségben fürődve örülök a naplementének mindjárt lemegy a Nap, besötétedik és akkor aztán mi lesz? Felhívhatnék valakit talán, hogy értem jöjjön, de azt sem tudom hol vagyok.

Najó elkezdek stoppolni, és reménykedem, hogy még azelőtt felvesz valaki, hogy besötétedne és azt gondolnák  hogy egy puttana vagyok kliensre várva, persze a kis kapucnis pulcsimban és a teve szandálomban, nem hiszem, hogy úgy festenék, de ezekről aztán sohasem lehet tudni....

Persze valaki felvesz és elvisz a vonatállomásig. Elég egyszerű de kedves fiatalember... Amióta újra stoppolok, rájöttem, hogy sok embernek, aki felvesz valakit mennyire jólesik, ha beszélhet magáról, ha kérdezek róla... De van amikor ezzel is csínján kell bánni, nehogy az illető azt higye, hogy esetleg érdeklődsz utána ugyebár... Ez a fiú is reménykedett benne végülis, hogy talán találkozhatunk máskor is, de ügyesen kitértem a válasz elől...azt hiszem túlságosan örültem, hogy elhozott... és ezért jutott az eszébe... vagy talán csak felkeltette az érdeklődését valaki, aki egy teljesen más világot él meg mint ő...

***

Na végre megérkeztem a villamosmegállóba... majd találkoztam egy sráccal akit a tandemen ismertem meg. (Jó szokásom, hogy mindig elkérem az emberek számát) Ma éppen sörfesztivál volt a fieran (az ilyen vásár féle) úgyhogy odamentünk, megittunk egy sört és csocsóztunk. Nem hiszitek el, de az első percben gólt lőttem.
Kb. életemben nem lőttem gólt, a meccs alatt viszont egész sokszor sikerült.

Sőt ma végre káromkodtam olaszul, ami persze nagy derültségre adott okot az olaszoknak. A kiejtésem  még nem olyan mikor itt voltam egy évig, amikor már azt hitték, hogy olasz vagyok, de idővel menni fog ez, főleg, hogy egyre többet beszélek.

Hihetetlen, még csak két hete vagyok itt de már tökre megnyíltam és egyre könnyebben szólalok meg, bár itt nehezen lehet másképp, akárhová próbálok eljutni úgyis meg kell kérdeznem az autistat (azaz a buszvezetőt) hogy merre kell mennem. És az a fura, hogy itt ez teljes mértékben beletartozik a buszvezető munkakörébe. Inkább akkor haragszanak meg, ha nem kérdezted meg őket és emiatt túlmentél már a megállón, vagy a végállomáson tudatosult benned, hogy a másik irányba kellett volna menned.

***

Az az igazság, hogy nem is értem, miért nem utaztam így eddig. Annyival jobban érzem magam, hogy nincs teljes létbizonytalanság körülöttem, és persze az sem utolsó ha az ember beszéli a nyelvet!

Va bene vi mando tanti bacini e vi giuro che veramente comincio studiare piu l'italiano, ma mi practico tanto parlando ;)

Baci tisori!

Esti körök a városban

Valamiért úgy érzem, mindent meg kell ragadnom és le kell írnom, ami történik velem.
Valahol izgalmas, de valahol félelmetes dolog az, hogy senki sem tudja mi történik velem.
Hogy senkinek sem mesélem el...

Persze azt is tudom, hogy minél tovább kommunikálok veletek magamban, annál tovább tart majd, míg esetleg olyan helyzetekben is megszólalok, amikor félnék.

Ez talán kicsit olyan mint a csoporttitok, amikor azt mondják, ne meséld el másnak ami bent történik, hanem bent éld meg a történéseket.

Mindenesetre most az van, ami van.

Ma este tízkor indultam el a városba, hogy megigyak egy sört.
Nem tudom miért van az, hogy most sokkal nehezebben szólítom meg az embereket mint régebben.
Akkor legtöbbször muszáj volt, meg tudtam azt is, hogy csak így ismerhetek meg embereket, és azt is, hogyha megszólítasz itt valakit, annak valamifajta következménye is lesz.
Talán ettől félek. Félek megismerkedni új emberekkel, mert attól félek, hogy el kell játszanom egy szerepet, aminek nem tudok megfelelni, vagy attól, hogy megint rá kell ébrednem, hogy nem tudom megtalálni ezekkel az emberekkel a kapcsolatot és hogy soha sem fogok tudni egy igazán mély beszélgetést folytatni valakivel.

Most körbebicikliztem a várost, és egy embert sem kérdeztem meg merre van a Piazza Mazzini... és hogy hol lehetne meginni egy sört. Közben azon tűnödtem dühös legyek e magamra emiatt vagy sem?

Azt remélem túl lépek ezeken, de igazából Olaszországban ez egy idő után magától bekövetkezik, mert az emberek hihetetlenül közvetlenek tudnak lenni. Bár ugyebár nem csak az utcán lehet ismerkedni... és most remélhetőleg lesz egy két dolog, amivel foglalkozni fogok.

Persze ettől is félek. Rengeteg ötletem lenne, amivel foglalkozhatnék. Főleg bevándorlókkal azok gyerekeivel......

Elő kell készítenem a magyar estet is.

Már találkoztam egy zsonglőrsráccal, és remélhetőleg holnap el is megyek a hétfői zsonglőrestre.
Kedden pedig talán találok valakit, akivel cserébe taníthatjuk egymást... ha nem akkor keresek az egyetemen.

Persze nehezen veszem magam rá bármire is (najó ez nem teljesen igaz) de szerintem a jövő héten már  sikerülni fog a nyelvtanulásra koncentrálnom.

Első írásom Padovából

Már fél négy van.
Reggeltől arra vágyom, hogy kimenjek a levegőre, és most mégis nekiállok írni?
Bolond dolog... de annyi mindent írnék.
Bennem van az az ambivalens érzés, hogy szeretnék nektek is írni, de közben meg magamnak is... ami már ezer éve nem fordult elő velem. Így nem is igazán tudom mitévő legyek.

Rengeteg érzés van, amit szeretnék megragadni, de valószínűleg, pont a történések és konkrét dolgok azok, amelyek elsőre titeket édekelhetnének.

Az érzéseim azok engem ragadnak meg, és érdekelnek igazán, hiszen bennem zajlanak, és úgy érzem túl erősen uralják az életemet... Ez a második nap, hogy este elfelejtem hozzáadni az összetevőimhez a stabilizátotoromat, s aztán meg csodálkozom, ha az érzéseim úgy hullámoznak mint az óceán hullámai...

De el kell indulni.

A lakásról és a főzésről...

Tehát... az első napon kicsit el voltam keseredve a lakás miatt a képen látható sarokban megbújó szörny miatt, amiről van aki tudja, van aki nem tudja, hogy mennyire rosszul tudom érezni magam.

 

Az is kiderült rögtön, hogy egy olyan lánnyal fogok együtt lakni aki nővérként dolgozik, tehát alig van otthon. És ráadásul elég messze lakom a város városi részétől ez egy olyan hely ami a decathlon után van. Szóval az melyik rész is Pesten? Budaörs... na ez azért nem Budaörs.. az Auchan is itt van mellettünk... De a hely ahol lakom az egy ilyen kis kertváros. Csöndes, Még a madarak is csirpelnek, sok a zöld...amit szeretek, jó a levegő.

Alattunk van egy kisbolt, ahol az a nő van, akitől a lakást béreljük. Először szimpatikus volt, de egyébként elég idegesítő személyiség tud lenni. Az a típus, aki ha szólsz neki, hogy fázol este,  napközben simán bemegy a szobádba berakja a takarót és megjegyzést tesz, hogy miért vitted be a lámpát a szobádba... túl sötét van- kérdi? Nem csak este szeretek olvasni és ahhoz jól jön a kislámpa... na azt hiszem ez az információ valószínűleg már nem jutott el....

Amit élvezek, az az hogy egyedül lehetek, imádok főzni, órákat vagyok képes eltölteni a konyhában... a főzés közben valahogy felélegzem, hihetetlen gyönyörűséget lehet találni a különböző ételekben, zöldségekben a színekben ... e tutto questo...

Másnap

Másnap persze elaludtam, dög fáradt voltam, nem értettem miért nem adnak egy napot, hogy kipehenjem magam, és elintézzem a dolgaimat, úgyis használhatatlan voltam. Ráadásul utána persze jön az olasz időritmus, minek kell az elején sietni?

Na de aznap leszedtük egy foto social nevű kiállítás képeit, majd bejöttünk az irodába.
Mindenki szimpatikus volt, de végig az járt a fejemben, hogy biztos senkivel sem tudok majd igazán jókat beszélgetni... in vece sí, vagyis ehelyett igen :)


Megbeszéltük Daniellával, hogy s mint lesznek itt a dolgaim.
Az világossá vált már előbb is, hogy ez mind rajtam múlik, hogy mit hozok ki ebből az egészből, amitől persze jól megijedtem. Hogy na majd meglátják milyen kis félős vagyok meg egyáltalán...

De nagyon jól érzem magam itt, és már egy csomó olyan ötletem van, amit meg is tudok majd valósítani.

Egyelőre fordítással foglalkoztam, meg intézgettem a dolgaim.
Már van telefonkártyám, biciklim, biciklilakatom, biciklámpám, bérletem... És tartottam egy nagy bevásárlást is. Uh te jó ég mennyi mindenről tudnék még írni, pedig alig történt valami.

***

Aztán ezen a héten úgy tűnt, hogy nem tudok nyelvtanfolyamre menni, mert ezt valójában nem fizetii az Eu, bár valamikor megyek valami egyhetes találkozóra Nápolyba vagy Rómába... az viszont nem hangzik rosszul...Szóval ők így be szokták tenni az Evs-eseket, a Leonardos csoportokba tanulni (ez egy gyakornoki program, amit majd én is szeretnék csinálni)

És akkor ráadásul úgy tűnt valójában nyáron alig lesz itt valaki, és én meg vakáciozhatok.

Na ne... én nem ezért jöttem, és akkor most mindent egyedül kell csinálnom?

Ez a vezető nöcivel való beszélgetés után volt. Totál elkeseredtem.

De csodák csodájára összeszedtem magam és rájöttem az a legjobb, ha beszélek Daniellaval, hogy mit érzek, arról, hogy még nem látom pontosan mit csináljak... Nem is tudom ez, hogy lehetséges. Talán azért mert Marci is, meg Daniela is elmondta,hogy bármi van beszéljük meg, de valószínüleg az a sok munka amit szemilyiségfejlesztéssel töltöttem el, nem volt haszontalan.

De egyébként pont előtte mondta Daniella hogy  találtak nekem nyelvcsoportot, júniusban kezdek. Juhi.

Addig is elmentem tandemet keresni (mikor egyik ember az egyik a másik meg a másik nyelvét gyakorolhatja), de itt ez is csoportban megy mint minden Olaszországban. Szóval ez csak arról szól, hogy beszélgetünk, ígz nem nyelvtanozunk meg ilyesmi, de ajánlottak nekem egy helyet ahol majd tudok ilyen önkéntes helyet találni.

Azért jól éreztem magam, szeretek kicsit félénkebb olaszokkal találkozni, mert akkor látom, hogy nekik is lehetnek ugyanolyan problémáik és félelmeik mint nekem, csak ők másképp élik meg.

***

Mindenesetre kidolgoztam magamban egy tervet erre a hónapra. Elvileg hat órát dolgozom egy nap... igazából elég kötetlen a munkaidő bár a vezetőnöci Paula azt mondta, hogy ez nem így van... és elég össze vissza járok be, mert mire végre hazajutok (a közlekedésről később) addigra minimum éjfél, vagy éjjel egy van, és nekem kell egy kis idő, elalvás előtt, hogy tegyek vegyek, vagy éhes vagyok, meg  kell főzni másnapra vagy berakni a mosást  (mennyi dolog van egy ilyen lakással)... és olvasni is szeretek.

Szóval kettő előtt nem nagyon fekszem le, így meg ügye nehéz lenne fél hétkor felkelni, hogy 9-re beérjek.

Ja igen szóval a tervem az, hogz 11-re járok be, így mindig tudok hat órát aludni.

Megbeszélem Daniellaval, hogy az időm egy részében nyelvet tanulok, egy másik részében a magyar estet késztem elő, és elkezdem kidolgozni a többi programot, amit majd szeretnék csinálni.

Azután este tornázni megyek, utána meg uscire e incontrare con personi.... fejtsétek meg, hogy ez mit jelent.

Ja és a fitnesztermekről és tornaórákról már alig várom, hogy megírhassam az újabb fejezetet.

Ci vediamo!
Ciao tutti!
Baci!

Első este

Huu te jó ég mennyi mindent szeretnék még leírni.

A repülőtéren Daniella és Massimiliano fogadott. Nagyon szimpatikusak voltak.
Massimiliano az a típus akiről kb. rögtön megmondanám, hogy valahol a város közeli faluban nevelkedett. Hogy miről azt nem tudom, de rögtön valami jó érzés fogott el a láttán.
Először féltem ettől a várostól, mert nem láttam azt a részét, ami nekem ezt az országot jelenti.

De minél többször járod a belvárost annál jobban rájössz, hogy ez olyan.

Az első nap rögtön valami éjszakai egyetemi estre mentünk a bancarellanc-kal, vagyis üldögéltünk a képeslapokkal prospektusokkal, hogy elmondjuk kik vagyunk. Addigra iszonyat fárdat voltam, hömpölygött a tömeg mindenki a kezépen aperol spritzel, és azt éreztem, hogy jaj, én biztos megint kivülálló maradok, hogy én nem tudok majd így hömpölyögni az árral...

Az jó volt, hogy Massimilánóval elmentünk Panzerottit enni, ami az a hely ami este is nyitva van és jó hosszú sor áll ott... akkor végre kicsit úgy éreztem, hogy megérkeztem, de valójában még nem állt át a szervezetem arra a fajta mindenféle tésztában gazdag gasztronómiai kultúrára, ami itt van. De ami késik nem múlik.

Panzerotti

Mindenféle finomságokkal belül

A várva várt iromány- megérkezés

Fél hat van. Tegnap beszélgettem Daniellaval aki a mentorom, arról, hogy miért is vagyok itt, mit is jelent az Evs. Az rajzolódott ki a beszélgetésből, hogy az hogy mit hozok ki ebből a lehetőségből az rajtam múlik.

Daniella :)

Ezért most úgy döntöttem, hogy a blogírás részese lehet ennek a tapasztalatnak.
Napok óta csak írok nektek. Mikor főzök, mikor indulni készülök, mikor hazafele tartok.
Szeretnék írni este, néha meg reggel. De este mikor hazaérek sokszor nagyon sokáig csak a vacsora elkészítésevel és elfogyasztásával foglalom el magam és utána olvasok  (mert napok óta nem tudom letenni a könyvet, amit olvasok), vagy olyan későn érek haza, hogy már nincs erőm arra, hogy írjak... mert időt azt lehet találnék rá...

De most az elején kell kezdenem, ami nagyon nehéz mert rengeteg érzés kavarog bennem (meg még ráadásul a könyv is) és kezdetben nem erről szeretnék írni...

***

  Egy hete érkeztem meg. Rendkívül fáradtan, mert két este csak a ruháimat szelektáltam, hogy beférjen a megadott súlykeretbe. Rájöttem, hogy rosszul állok neki a pakolásnak, mert először kipakolom az összes létező ruhámat, és egyenként beszélem le magamról róluk, ami rengeteg hezitálással párosul. Így is hiába mértem le a táskát, az öt kiló plusszal volt több, ami persze azt eredményezte, hogy ezt az öt kilonzi ruhát mind magamra kellett vennem. 

  Hála Marcinak, aki szerint elég ez a 15 kilogram mert úgyis elég hiszen nyár van... amihez hozzátenném, hogy tavasz van, és észak- Olaszországban vagyok, tehát annak ellenére, hogy azt gondoltam túl sok meleg ruhát pakoltam be, nincs még egy olyan sem ( a sapkát is beleszámítva), ami ne vált volna hasznomra)

A Marikával való utazásomról nem sokat mesélnék, de nagyon sajnáltam szegényt mert végülis elég rohanásban zajlott a dolog, ami persze neki is kösyönhető, mert még meg is kellett tankolni a kocsit, ráadásaul előbb jött aztán meg túl későn jött vissza. De arra megtanított, hogy az a két óra amivel előbb kell odaérni az azért van, hogy ahhoz képest késsen el az ember.

Persze összekevertem azt az információt is, hogy a 20 perccel az indulás előtt zár a kapu az nem azt jelenti, hogy 20 perccel előbb kell ott lenni, ezért megélhettem a filmekben lejátszódó jelenetet, amikor bemondják a nevemet a hangosbemondóban a reptéren és örülhetek, hogy még elérem a gépet. Bár mint később megtudtam, ha becheckoltam a csomagom nélkülem nem indul el időben a gép, mert meg kell nézniül nem e azért nem akarok felszállni a gépre mert esetleg bombát rejtettem el benne. Erről persze szó sem volt, két rozé viszont várakozott benne, arra várva, hogy másnap megigyák, de végül ez majd az általam tartott magyar napon következik be.

***

Na jó, szóval megérkeztem, természetesen az első hír az volt, hogy nem is ott fogok lakni, ahol írták, ami csúcs-szuper lett volna, hanem itt: