Bejegyzések Polveraiaból

Najó, hát nekikezdek.

Szóval most itt vagyok Toszkánában újra.

Az első napokban megőrültem a nyugalomtól, ami itt van, attól, hogy nem mehetek sehova, iszonyatos mozgáshiányom volt, abban az értelemben, hogy nem járkáltam erre arra, ahogy Padovában.

Ha erre gondolok, szinte elérzékenyülök. Nem tudom mi az a különleges kapcsolat, ami köztem és e között a város között létrejött. Olyan ez akár a varázsfonal láthatatlan szállai a mesében, a lány kezében… melyik mese is volt ez, és mit is keresett a lány?

Most nem is ez a kérdés. Tény, hogy néha képes voltam szert tenni, valamiféle belső nyugalomra ezekben a hónapokban.Például mikor a konyhámban pakolgattam a szekrényben, és láttam azokat a tipikus olasz termékeket, amelyekhez annyi emlék fűzött, s amelyek a vágyott otthont jelentették számomra.

Sajnos csak ezt az egy fotót készítettem, ami nem sikerült túl jól…

Azért készítettem, hogy emlékeztessem magam arra, hogy ezek alatt a hónapok alatt, néha a kis dolgok voltak azok, amelyek igazán boldoggá tettek.

De nem értem miért nem a csokis kekszes csomagot fotóztam le.

Bár ezt hiszem van arról is képem, mindjárt előkeresem.

Íme:

Igen, ő igazán Olaszországot jelképezi a számomra. 

Ez volt a kedvenc kekszem az első olaszországi utazásunkkor Borival.

Persze azóta változtak az idők, de ha tudtam, mindig vettem egy csomaggal, csak, hogy legyen otthon :)

A mostani kedvencem:

***

Visszatérve az első képre…ez azokban az időkben készült, amikor teljesen ráparáztam arra, hogy mindjárt véget ér a projekt és én alig csináltam valamit. De erről olvashattok a régebbi bejegyzéseimben, amit mindjárt beillesztek.

Ezek a parák aztán valahogy később szinte teljesen elhalványultak, mert más dolgok történtek, amelyek lekötötték a figyelmemet… és az idő is változott.

***

Azt tudom, hogy mennyire vágytam egy átsétálgatott délutánra a napsütésben.

De arra is emlékszem, hogy amikor ha csak néhány pillanatra is átélte azt, hogy süt a Nap és én Padova gyönyörű utcáin sétéálgatok, akkor valami olyan boldogságot éreztem, amit ezer éve nem.

Nem mondom, hogy nem voltak rendkívül nehéz időszakok. És hogy nem paráztam egy csomó mindenen, mint mindig… de ezek között az agyonaggódott pillanatok között mégis jelen volt valamifajta boldogságérzet. S ez talán azon múlik, hogy honnan nézzük a dolgokat.

***

Allora, ci siamo.

Mármint, hogy akkor megérkeztünk arra a pontra ahol most vagyok.

Ugyanazok a dolgok vannak bennem most is. Különös. 

Tegnap rájöttem hogy mennyire vágyok egy semmitevős nap után. Hogy néha úgy érzem igazán képtelen vagyok megengedni magamnak, hogy semmit tegyek. Kint ültem reggel a kis teraszon és a tájat néztem.  Azt éreztem mennyire jólesne csak üldögélni és a tájat nézni  órákig…

Tegnapelőtt elmentem sétálni végre egy nagyot, ami nagyon jólesett, kivéve azt, hogy a képeslapbeli tájban való sétálgatást rendkívül bosszantová tette az, hogy 30km/óra sebességgel körözött körülöttem két tiffana, azaz bögöly.

Semmelyik képeslapon nem szerepel bögöly!Micsoda átverés!

A lényeg, az hogy utána valahogy megnyugodtam. Sikerült valahogy áttérnem arra a ritmusra, ami itt körülvesz és valahogy megtalálni benne magamat.

Bár ebben rendkívül sokat segít, hogy megint elkezdtem edzeni- a neten található videókról.

Bárki bármit is mond és bármennyire is nevetségesnek tűnhet az egész, vagy különös lehet ezt összegyeztetni a személyiségemmel… csodákat tesz velem!

Érzem, hogy mennyit fejlődtem az utóbbi időben és hogy mennyivel könnyebb végigcsinálni egy egyórás pilatesgyakorlatot mint mikor  màjusban elkezdtem. Nem mondom, hogy nem szorongok még mindig azon, hogy vajon lemaradok e közben egy egy gyakorlatról és egyéb hülyeségek…mert sajnos miközben egyedül edzek elég fura paráim vannak-  de az edzés azért mégis jó.

***

Tegnap egy ír est volt itt, a helyi nyári bárban, ahol segédkeztem a főzésben, meg a felszolgálásban és a Firenzéből jött lányokkal még ír táncokat is lejtettem… erről még később írok, így is hosszúra nyúlt ez a bejegyzés. És igaz, hogy biztos sokkal érdekesebb konkrét történésekről olvasni, mint a kis lelki életem változásairól, de most nagyon szerettem volna leírni a bennem kavargó érzéseket és gondolatokat.

Tehát a terveimről és történésekről  is hamarosan. Hosszú időszak áll mögöttem, amiről nem írtam….

Most felteszek azért egy régebbi írást is.  Remélem hamarosan  újra jelentkezem.

Most viszont muszáj kidugnom egy kicsit az orromat a lakásból.

Azt hiszem ha most végre kiírom magamból a dolgokat akkor végre úgy fogom érezni, hogy itt az ideje, hogy továbblépjek...

De még annyi, de annyi mindent szeretnék leírni!!!

Hamarosan

Szeretnék órákat tölteni azzal, hogy írok…..

És el is fogok kezdeni.

Május óta nem volt új posztom, pedig írtam én, csak nem publikáltam.. de ezekben a napokban bepótolom.

Színek és a folyó sodrása

Az idő folyton elszalad s hagyhatnám  így is, de mégis aggódom rajta.

Minek?

Talán mert jó lenne egyenesebben a cél felé haladni.

Mert nem így tervezem, vagy csak mert nem vagyok képes könnyedén venni...

ezer meg ezer gondolatom volt a hétvégén, amit szerettem volna megosztani veletek, de most nem működik a gépem.

Szerettem volna írni a fesztiválról, ahol voltunk a  hétvégén az alapítvánnyal.

Minden nap újabb felismeréseket tarogatott.

És a mágikus cigaretta hatása alatt az olasz nyelvtan varázslatába való bepillantást.

Az embereket annyira szépnek láttam, mert mindenki másképp nézett ki, ezerféle arc, szín, haj...

Közben éjszaka a magyar estre válogattam a videókat.

Érdekes, hogy miközben itt vagyok, a saját kulturámmal is foglalkozom egyben.

Viszont ez kicsit felzaklatott. Bemutatni az ezernyi szép dolgot, amelyet otthon át tudok élni, amelyben részem lehet- s közben tudni azt, mit érzek mikor otthon vagyok.

Az ellentmondás, ami a profizmus, a megküzdéssel járó elmélyülésés é  a közvetlenség,szeretet és barátságosság között feszül.

Biztos itt sem könnyű barátokat találni, de az a szeretet, amit akár a boltbanvásárláskor kap az ember, az olyan, amire egész életében szomjazott,  s amiről néha úgy érzi valami fajta engesztelést nyújt arra az alapélményre amiben az embernek mindig a hibáira figyelnek oda, ahol az emberek sokszor csak a negatív dolgokban képesek egymáshoz kapcsolódni.

S most kicsit azt érzem, ha nem is tudok itt valami igazán magas színvonalú dolgot megtanulni és talán kicsit távol maradok másoktól de ez valahogy most jo. Így nem kell azon aggódnom, hogy mi lenne ha megismernének és megtudnának, hogyan is érzem magam, mennyi mindenen aggódom és mennyi mindentől félek.

Most mondhatja mindenki, hogy hülye vagyok, de ... szóval már nem egyszer fordult elő velem, hogyha valaki jobban megismert megszakította a kapcsolatot velem. 

Ez elég szar ügy, dehát mit csináljunk?

Szóval nehéz szembesülni ezekkel a dolgokkal, miközben gyűjtögetem az anyagot a magyar esthez.

Majd lehet belinkelem a videokat, hogy értsétek miről is beszélek. Most először csak egyet, a Virtusról.
 

 

Míg ezeken nem gondolkodtam, csak elmerültem a dolgokban amik körülvesznek. Csendes ez a város, elmehetek sétálni a folyópartra és csöndben lehetek egyedül otthon. Nem gondolkodtam a jövőn... és az jó. Viszont arra mindenképp rájöttem, hogy az hogy mennzire beszéli az ember a nyelvet az természetesen meghatározza azt, hogy mennyire és hogyan tud kommunikálni, kapcsolatokat teremteni. De közben vannak dolgok, amihez nem kell nyelv. És ezt tudod ha belenézel a másik szemébe...   

De azért igazából jó lenne nem csak sodródni már végre...na de most mennem kell!

Ági

Most hogy tegnap megírtam a levélszerű bejegyzést, és megfogalmaztam magamnak sok dolgot, úgy érzem tényleg itt tudok lenni. Már nem okoznak olyan erős honvágyat a facebookon látott bejegyzések.

És akármit is meséljen Teresa és Giovanna én akkor is valami hatalmas optimizmussal vagyok aziránt, hogy én itt barátokat fogok szerezni. Én úgy érzem, hogy az emberek itt kíváncsiak rám.
És nem akarom elhinni, hogy ez csak az újdonságomnak szól, mellesleg meg annyi fajta ember van itt.

De... megint nagyon késő van.

A felismerések

Juhuuuuuuu most végre írhatok magamnak!

Arról szerettem volna írni, hogy ma rájöttem, amióta itt vagyok nem adtam időt magamnak egy nyugodt sétára.

Hogy folyton hajszolom magam és hetek óta, csak arról beszélek magamnak, hogy mit csináltam rosszul, hogy mit pakoltam be rosszul.

Az az igazság, hogy az első héten csak a negatív dolgokra tudtam figyelni, aztán pedig Teresaval "kellett" elmennem várost nézni.

Sosem szerettem így várost nézni, amikor valahova megérkezem, ahogy ezt Teresaval tettük.

Nekem egy hely a történéseken és embereken keresztül nyilvánul meg, válik a történetem részévé.

És egyelőre ezt a Borin kívűl csak egyedül tudtam megélni.

Nem is tudom, hogy ezen kívül volt e valami fontos felismerésem.

Nem akarok sietni.

Tudom, tudom, hogy többet is kihozhatnék ebből az egészből, de most szeretném elengedni mindazokat az elvárásokat, amelyeket másoknak tulajdonítok és amik miatt rosszul érzem magam.

Most nagyon lassan haladok. És szeretném máshogy, de most így megy. Ezért szeretnék most ritkábban írni, és inkább magamra figyelni, mint arra, hogy mit közlök, vagy jelenítek meg ebből másoknak. Ráadásul talán a gépem is feladja a szolgálatot lassan, pedig annyi pénzünkbe került!

Két óra van most veszek egy forró zuhanyt, majd ellazulva lefekszem aludni!

Holnap egy új nap vár.

Drukkoljatok, hogy sikerüljön tovább maradni!

Ugyanis van egy Leonardo nevű program, amivel talán tovább maradhatnék!

Én úgy érzem rám férne még jó pár hónap nyelvtanulás és jó pár hónap Olaszország.

Talán túl optimista vagyok, mert azt gondolom, hogy sikerülni fog barátokra szert tennem? 

Egyelőre szeretném ebben a hitben ringatni  magam!

Wow ez milyen jó kifejezés!

Nagyon szeretlek mindannyitokat!

És nagyon jólesik, ha érdeklödtök, ne hagyjatok fel vele! :))))

Levélszerű bejegyzés

Kedveseim!

Tartozom, egy hosszabb leírással, de nem is tudom, hogy valójában tartozom e vele.

Valahogy bennem van, hogy jó lenne írni, de közben úgy is érzem, hogy jó lenne ezt letudni, aztán akkor írni, amikor tényleg kedvem van.

Najó kedvem az van, csak valahogy az energia fogyott el belőlem most a napokban.

Tehát. Padova.

Most ez a bejegyzés egy szélesebb közönségnek szól, így aki a blogomat olvassa, annak lesznek benne olyan részek, amikről már írtam.

Egy Xena nevezetű helyen dolgozom, amely főleg interkulturális projektekkel foglalkozik.

Ebbe beletartoznak Europai Mobiltás programok, mint például az Evs és a Leonardo, és más olyan projektek, ahol különböző nemzetiségű emberek találkoznak, megismerkednek  tőlük különböző kulturákkal.

                               

Ez e kép nem mostani, közülük csak hárman a munkatársaim a magas fickó, és a másik két jobb oldali lány. Remélhetőleg hamarosan csinálok egy Presit a szervezetnek, és akkor majd jobban be tudom őket mutatni.

Amikor idejöttem a Xenahoz dolgozni, egyszerre féltem és vágytam rá, hogy bevándorlókkal dolgozhassam.

De most úgy látom, hogy ez amiben most vagyok, ez pont jó nekem.

Igazából választhatnám azt is, hogy egy másik szervezetnél is bedolgozom (ami nincs kizárva) akik bevándorlóknak szerveznek programokat, foglalkozásokat.

De úgy érzem valójában egy olyan helyen vagyok, ahol valamikor régen kezdenem kellett volna. Ahol tudatosíthatom magamban azt, hogy egy másik országban, egy másik kultúrában élni, az nem mindig könnyű, az valami olyan, amivel érdemes foglalkozni, dolgozni rajta magunkban.

Valamiért úgy érzem az antropológia azt az érzetett keltette bennem, hogy nekem feltétlenül rögtön be kell olvadnom egy kultúrába. Ezért valahol mindig elégedetlen voltam magammal, ha féltem, ha nem értettem valamit, ha megvoltam ijedve, vagy ha elbizonytalanodtam.

Amikor legutóbb itt voltam Olaszországban, akkor még erre rátett egy lapáttal az, hogy én több mint tíz évig abban a tudatban éltem, hogy nekem itt kell élnem. Azt gondoltam, nekem természetesnek kellene lennie, "hogyan kell olasznak lenni". Szent igaz viszont az is, hogy rengetegszer van, hogy valamit nem merek kifejezni, és ez megnehezíti az ember dolgát... Úgy érzem ez a hely (de talán az egész élet) túl erős érzelmeket vált ki belőlem, amiket nagyon nehezen tudok kezeleni. Sokszor rettenetesen félek megnyilatkozni, máskor meg valahogy a másik végletbe esem...

Az sokat segít most, hogy imádom a munkatársaimat, akiktől rengeteg pozítiv visszajelzést kapok, akikkel meg tudom beszélni ezzel az élménnyel kapcsolatos érzéseimet, gondolataimat. ( Jé mielőtt jöttem é  végig attól féltem, hogy ez nem így lesz és most fel sem tűnt, hogy sikerült.)

A munkatársaim főleg Paola-a vezető nagyon okosak. Olyan emberek, akik szeretnek elgondolkodni a dolgokon, a világon élő emberek sokszínűségén és valójában kíváncsiak arra a kultúrára, amit én magammal hozok.

***

Hogy mi is a feladatom itt?

Hát sok mindent csinálhatnék, de egyelőre valahogy eléggé szétestek a dolgok.

Első héten, főleg fordítással foglalkoztam.

De igazából rajtam múlik mit is hozok ki ebből az egészből.

Eddig három projektet fogalmaztam meg ebből egyelőre egyet választott ki a mentorom Danielle

Mielőtt kijöttem már előtte kitaláltam, hogy mennyire jó lenne ha a különböző országokból jövő emberek valamilyen módon  a saját országukból hozott dalokat tanítanának egymásnak. Még nem tudom  végül ez milyen formában valósul majd meg, de ezzel fogunk dolgozni. Én valószínűleg ilyen rendezőasszisztensi minőségben veszek majd részt. 

Nagyon hiányzik a kórus, az elején minden nap velük álmodtam... jó lenne többet gyakorolni az énekeket, amiket most tanultunk a Mulannal kapcsolatban, meg egyátalán énekelni. Tegnap megpróbáltam az egyik dalt énekelni és éreztem mennyire bizonytalan a hangom. Bár lehet ez máskor is így volt.

***

Nagyon sokat biciklizem közben szoktam énekelni, gondoltam is, hogy majd letöltöm a mostani darabunk dalait és gyakorlom útközben, hátha hazamegyek a táborra és a fellépésre.

Bár egyelőre úgy érzem jobb ezt az időszakot egyben megélni, és nem zökkeni ki belőle.

Talán magam felé is túl nagy elvárásaim lennének...

***

Tehát ez az egyik projekt. A többiről talán még később írok.

Elő kell készítenem egy Magyarországról- magyarokról szóló estet is.

Ezért ezen a héten már elkezdtem elolvasni a magyarok őstörténetét. Számomra gyerekkoromban is ez volt a legérdekesebb rész. És később a nyelvtörténeti részt újra tanultam a magyar szakon.

Ennek a témának nagyon sok része érdekel és most ha megkérdezik honnan jöttem, milyen nyelven beszélek, és ez milyen nyelvcsaládhoz tartozik, akkor nagyon sok mindent el tudok mondani róla.

Az is jó érzés, hogyha Magyarországról megkérdezik, hogy Ungheria é bello? Azt tudom mondani igen.

Bár sokkal jobban szeretném ismerni az országot. Mert mikor Magyarországra gondolok az nekem főleg Budapest. Na meg a hegyek amelyekben jártam, a Badacsony, a Hanna hanna fesztivál, a Jurányi Produkciós ház és természetesen a Csíkszerda.

Na meg az utóbbi időben a Fogasház is. Persze a Kultiplexet és a Westbalkánt semmi sem tudja pótolni nekem. De Palotai egy ideje pl. újra erősen részese az életemnek.

Most hogy ezeket leírtam tudatosódik bennem mi is fontos nekem és mit szeretnék bemutatni.

***

Sajnos mivel elég szabad kezet kapok, egyelőre nagyon nehezen sikerül koncentrálni az erőimet és nekikezdeni a dolgoknak. De ezzel mindig is problémáim voltak. Azt remélem, hogy ezen is sikerül majd változtatnom.

***

Nem mondom egyébként, hogy fenékig tejfel az élet, sok mindennel küzdök magamban.

De ez már egy másik történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor”. 

(Michael Ende -végtelen történet)

***

Történések

Még kevésszer mentem el ide oda este, de már voltam színházi előadáson,ami nagyon jó volt.

A mentorommal voltam egyszer sörözni, meg egy előadáson ahol azokról a ilmfesztiválokról beszéltek amik az elkövetkezendő hónapokban lesznek. A héten van egy kisebb fesztivál, amin részt veszünk az alapítvánnyal. Más alapítványok is vannak kint, vannak különböző színészeti, meg kézműves foglalkozások  is és zene, szóval jó lehetőség emberekkel találkozni, ismerkedni.

Igazából eddig ez a fesztivál tett a legjobbat, végre beszélgettem emberekkel. Főleg egy zsonglőr sráccal. 

Annyira megmelengette a szívemet az, hogy mindenki annyira örül, hogy ilyen szépen beszélek olaszul.

Persze nem mindig könnyű kapcsolatot teremteni, és tegnap pl. volt egy lány aki kb. semmibe vett, így nehéz volt a társaság részévé  válni. De azért előtte majdnem félórán keresztül a politikáról beszélgettem két lánnyal.

Ezen a héten kicsit úgy éreztem, mintha be kéne pótolnom valamit, amit eddig nem sikerült elkezdenem.

De ma rájöttem, hogy igazából pont az van itt, amit szerettem volna. És hogy kicsit türelmesebbnek kell lennem magammal. De olyan rövid ez a három hónap. Igazából szeretnék maradni.

És lehet, hogy így is lesz.

Úgy érzem, hogy egyszer végre szeretnék egyhelyben maradni, akkor is ha talán vannak sokkal jobb vagy szebb városok ennél. Én most ezt szeretném megélni, megismerni átmenni azokon a nehézségeken amik itt adódnak.

És mivel ez egy kisváros, kisebb falat is így Olaszországon belül...

***

Most ezt megírtam, de ezután csak ritkán fogok írni, mert itt szeretnék lenni lélekben és csak akkor írni, amikor úgy érzem. Nem akarom  az egész élményt posztolni a facebookon. De most azért feltettem néhány morzsát. Persze ezt talán inkább csak magamnak mondom, hogy ne érezzem úgy, hogy baj, ha nem írok. De azt is tudom mennyire vágyom arra, hogy csak magamnak írjak.

És... szeretnék újra kézzel írni levelet.

Aki szeretne képeslapot, vagy levelet kapni az írja meg a címét.

Buona Notte!

Második hét péntekje-olaszul káromkodom- csocsózom és gólt lövök!

Remélem nem tart sokáig ez az írásmánia, mert elhatároztam, hogy szeretnék csak úgy magamnak is írni, de mégis fontosnak tartom, hogy tudjátok, hogy jól érzem magam.

(gyakrabban kéne fényképeket is csinálni, mert úgy sokkal élvezetesebb az olvasmány, de jobban szeretem átélni a dolgokat, mint fényképezkedni, de valójában a fényképezkedés már annyira a mindennapjain részévé vált, hogy nem is kellene  idiótának érezni magam tőle, de csak belejövök...

***

Egy újabb nap. Ma rengeteget írtam és sikerült ezt is átalakítani egyfajta köteleséggé magamban (Brava!!! Plausa!!!) mert van még egy két dolog, amit szerettem volna leírni... de igazából az sem baj, ha nem írom le.

Mindenestre ma másodszorra ragadtam valahol  a város egyik pontján úgy, hogy már nem járt több busz, najó harmadszor, de az elsőnél még megkereshettem volna a villamost.

Az elsőnél közvetve stoppoltam. Vagyis elkezdtem, nem vett fel senki, aztán odamentem egy fickóhoz megkérdezni, hogy merre van  a villamos, éppen szállt be a kocsijába így elvitt. Végre valaki meghívott egy kávére meg egy briochra és végre úgy éreztem, hogy Olaszországban vagyok (vagy erről már írtam? sebaj)

***

Másodszorra éppen megint egy új edzőteremben voltam pilatesen. Ugyanis a város összes edzőtermét kipróbálom, ahol az első óra ingyenes. Hát mire kiértem a palestraból már nem volt busz.Hihetetlen, de ebben a városban kilencig járnak a nappali buszok és éjjfélig az estiek. Ezt egy pesti lánynak lehetetlen felfognia. Ráadásul éjjel nappali sincs :) csak ilyen éjjel nappali automaták vannak :) Kávé, croiassant, cracker, sütik, kinderbueno.

Régen minden vonatállomáson megittam egy capuccinot és ettem egy kinderbuoenot (nem is csoda ha felszedtem azt a nyolc kilót, mert elég sokat utazgattam)

Itt egyébként az automatás kávé is finom. Lavazza... és még egész jó sütiket is ki lehet fogni az automatából. Dehát mi nem finom itt?
Még nagyon hiányoznak az együtt evések az ételről való beszélgetések, de ahogy már írtam, ami késik nem múlik.

***

Miről is akartam írni?
Ja arról, hogy ma egy olyan edzőtermet sikerült találnom, ami valójában már nem is a városban van. Aztán sikerült felszállnom az utolsó buszra, de rossz irányba.

Éppen lemenőben van a nap, amely narancssárgára festi az ég alját, a parkban közben egy körben imádkoznak az emberek Maria die madre di...Santa Maria, Padre, Figlio di Dio ezeket a szavakat hallom, elmegyek a csoport mellett, hogy kicsit átjárjon a közös imával megteremtett szentség érzete...

Aztán mikor rádöbbenek, hogy itt állok a világvégén, nem ott vagyok, ahol gondoltam és nincs több autóbusz, ahol ebben a szentségben fürődve örülök a naplementének mindjárt lemegy a Nap, besötétedik és akkor aztán mi lesz? Felhívhatnék valakit talán, hogy értem jöjjön, de azt sem tudom hol vagyok.

Najó elkezdek stoppolni, és reménykedem, hogy még azelőtt felvesz valaki, hogy besötétedne és azt gondolnák  hogy egy puttana vagyok kliensre várva, persze a kis kapucnis pulcsimban és a teve szandálomban, nem hiszem, hogy úgy festenék, de ezekről aztán sohasem lehet tudni....

Persze valaki felvesz és elvisz a vonatállomásig. Elég egyszerű de kedves fiatalember... Amióta újra stoppolok, rájöttem, hogy sok embernek, aki felvesz valakit mennyire jólesik, ha beszélhet magáról, ha kérdezek róla... De van amikor ezzel is csínján kell bánni, nehogy az illető azt higye, hogy esetleg érdeklődsz utána ugyebár... Ez a fiú is reménykedett benne végülis, hogy talán találkozhatunk máskor is, de ügyesen kitértem a válasz elől...azt hiszem túlságosan örültem, hogy elhozott... és ezért jutott az eszébe... vagy talán csak felkeltette az érdeklődését valaki, aki egy teljesen más világot él meg mint ő...

***

Na végre megérkeztem a villamosmegállóba... majd találkoztam egy sráccal akit a tandemen ismertem meg. (Jó szokásom, hogy mindig elkérem az emberek számát) Ma éppen sörfesztivál volt a fieran (az ilyen vásár féle) úgyhogy odamentünk, megittunk egy sört és csocsóztunk. Nem hiszitek el, de az első percben gólt lőttem.
Kb. életemben nem lőttem gólt, a meccs alatt viszont egész sokszor sikerült.

Sőt ma végre káromkodtam olaszul, ami persze nagy derültségre adott okot az olaszoknak. A kiejtésem  még nem olyan mikor itt voltam egy évig, amikor már azt hitték, hogy olasz vagyok, de idővel menni fog ez, főleg, hogy egyre többet beszélek.

Hihetetlen, még csak két hete vagyok itt de már tökre megnyíltam és egyre könnyebben szólalok meg, bár itt nehezen lehet másképp, akárhová próbálok eljutni úgyis meg kell kérdeznem az autistat (azaz a buszvezetőt) hogy merre kell mennem. És az a fura, hogy itt ez teljes mértékben beletartozik a buszvezető munkakörébe. Inkább akkor haragszanak meg, ha nem kérdezted meg őket és emiatt túlmentél már a megállón, vagy a végállomáson tudatosult benned, hogy a másik irányba kellett volna menned.

***

Az az igazság, hogy nem is értem, miért nem utaztam így eddig. Annyival jobban érzem magam, hogy nincs teljes létbizonytalanság körülöttem, és persze az sem utolsó ha az ember beszéli a nyelvet!

Va bene vi mando tanti bacini e vi giuro che veramente comincio studiare piu l'italiano, ma mi practico tanto parlando ;)

Baci tisori!